Nagyfiam érdekes feladatot kapott irodalomból. A kérdés az, hasznos-e az önfeláldozás és meg is kell indokolni a választ. Örültem, hogy ilyesmivel is foglalkoznak,mert ilyenkor kicsit megnyugszom, hogy a gyerekeink érzelmi fejlődésével is foglalkoznak az oktatási intézményekben. De most nem is ez a lényeg, hogy megint az oktatást szidjam, hanem maga feladat. Egyrészt egy fél napos beszélgetést váltott ki, és rengeteg érdekes gondolatot osztott meg velem a fiam. Meglepett néhány gondolatával, mennyire bölcs tud lenni egy gyerek.
Szóval mindjárt itt volt az önfeláldozás fogalma, mit is kell rajta érteni. Nekem az önfeláldozás egy negatív szó volt, ami teljes lemondást jelent, valaki más érdekeit előtérbe helyezve. Én az egészséges egyensúly híve vagyok, ahol le is kell mondani, de úgy, hogy ne adjuk fel teljes életünket. A gyerekem azt mondta, példának azt mondta a tanár úr, hogy például egy szülő a gyermekei érdeke miatt lemond valamiről. Ez nekem nem az önfeláldozás, hanem a lemondás valamiről kategóriája. Ebből mindjárt parázs vita alakult ki közöttünk, főleg miután azUramaLaci tovább bontogatta a témát. Így került elő az értelmező szótár (képzeljétek a wikipediaban nem is találtuk). Az értelmező szótár szerint az önfeláldozás:
"1. Az a cselekvés, hogy valaki életét áldozza másokért, vagy valamely eszméért. / 2. Áldozatok vállalása."
Szóval ha akarom belefér egy kis áldozat is az önfeláldozás fogalmába.
Hosszan beszélgettünk a témáról és ma ismét előkerült. Mindhárman másképp fogalmaztuk meg, de a végeredmény ugyanaz volt. Az, hogy egy szülő lemond bizonyos dolgokról a gyermeke kedvéért, hogy egy férj / feleség lemond egy-*két dologról a társa kedvéért, teljesen természetes. Tehát ez tekinthető hasznosnak, mert a másik örömére, fejlődése érdekében tesszük és ő valahogy ezt viszonozza is. De amikor lemondunk a saját "életünkről", hogy a másiknak jó legyen, az szerintem haszontalan. Az, hogy feláldozzuk önmagunkat és ez csak valaki másnak jó, nekünk pedig semmi örömünk nincs az életben, ez rossz és haszontalan. Biztos sokan megköveznek most, önzőnek tartanak, de akkor is azt gondolom, hogy azt az egy életünket nem áldozhatjuk be senkiért. Olykor nagyon nehéz döntéseket kell meghoznunk azért, hogy nekünk is legyen életünk. Arról az esetről nem is beszélve, hogy akár nem csak a saját életünket, hanem az egész családunkét áldozzuk fel, hogy valaki másnak jó legyen.
Ennek kapcsán jutott eszembe egy hölgy, akivel nem rég egy tanfolyamon találkoztam. Ő erre a tipikus példa. Volt saját lakása, munkája. Szülei tőle távol egy falucskában éltek és megbetegedtek. Ő felajánlotta, hogy megfizet valakit, és ott a szociális munkás is, aki segít nekik. De miután ő volt az egy szem lány, "kötelezték", hogy hazamenjen. És ő eladta a lakását, a lakás árának felét a fiának adta, ott hagyta a munkáját és hazaköltözött a szüleihez. És ápolta őket utolsó napig és utolsó fillérig. És most 50 elmúlt, nincs munkája, nincs pénze. Ez az önfeláldozás biztos haszontalan volt.
Nehezebb kérdés, amikor valakinek születik egy halmozottan sérült gyermeke, aki gyakorlatilag csak fekszik és nem érez a világból semmit. És van már két egészséges kis gyermeke, férje. Hisz itt már nem csak önmagát, hanem a két gyermekét és a férjét is "feláldozza". Szerencsés, akinek nem kell ilyen döntést hoznia. Én biztos beleőrülnék. De soha nem szabad másoknak ítélkezni, ha úgy dönt nem áldoz fel másik négy életet. Ő már így is, úgy is cipeli a saját keresztjét.
Szóval hasznos-e az önfeláldozás? Rájöttem, ez a feladat azért is nehéz, mert az önfeláldozás nem annyira haszon, mint érzelem kérdése szerintem. És így máris más a megközelítése a dolognak.
Szegény fiam, választ nem kapott és nem talált a kérdésére, de az biztos, hogy sok dolgot megértett miért csinálunk mi szülők.
És persze ezek után a másik feladatot már nem is kérdezte meg. Azaz a szerelem hasznos-e, vagy sem?:)))
