Éjjel 11 óra van, írok pár sort, igazából csak hogy kiadjam magamból az aggódást.
Amikor ti olvassátok a bejegyzést Ádámka már túl van a műtéten. Mi pedig a gyomor- és torokgörcsön. Akinek van gyermeke, tudja miről beszélek.
Nem nagy műtét, csak a fülébe raknak egy tubust. De ott lesz benn a fehér műtőben, egyedül, anya - apa nélkül, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Igaz, ő ebből semmit sem vesz észre, hisz kába lesz, de ezt magyarázd meg az anyai szívnek. És nem csak az anyainak, de az apainak is. Pár hónapja az orrmanduláját vették ki a kis drágámnak, ott voltunk mindketten vele. Bár mindenki, aki már túl volt egy ilyenen, mondta, ne izguljunk, csak egy negyedórás rutin műtét, a gyereknek meg sem kottyan. Na ja, gondoltuk, könnyen beszéltek! De amikor kísértük a műtőajtóig, már félkómásan szegénykémet és becsukták az orrunk előtt az ajtót, az a negyed óra egy órának tűnt. 15 másodpercenként néztünk az órára.... Szegény műtős fiú, amikor tolta be az ágyat a műtőbe és a folyosón be akarta csukni az ajtót, teljesen jó indulatúan és kedvesen mondta nekünk: "Tessék csak nyugodtan leülni a székre, nemsokára hozom!", azUramaLaci az arcától két centire üvöltötte szegénynek, hogy "Azt majd én tudom, hol várok!". Soha nem láttam még ilyennek, ennyire feszültnek. Így megnyugtatni sem tudott, még nekem kellett mondogatnom neki, hogy még csak most vitték be, még csak öt perce, még csak hat, még csak hét......
Rettenetesen tudunk aggódni a társunkért, az anyánkért, apánkért, a szomszéd néniért, a barátunkért, a kutyánkért... de ez az érzés teljesen más. Ez fáj. Akkor is ha tudod, hogy kis műtét, nem fáj, egy óra múlva fut a gyerek. Addig, amíg nem fut, addig belehalsz.
Aztán mondod a másik anyukának: "Ne aggódj, 10 perc az egész, semmit nem vesz észre a gyerek!"
