A téma szerencsére engem nem érint közvetlenül, de a környezetemben rengeteg elvált ember él, vagy olyan, aki épp válás közben van. Arra gondoltam, beszélhetnénk róla, de előtte beleolvasnék a neten, mit mondanak a szakavatottak. És elszörnyűlködve láttam, hogy sok száz oldal foglalkozik azzal, hogy melyek a válási procedúra lépcsői, hogy válasszunk ügyvédet, kinél helyezik el a gyereket, mennyi a gyerektartás, hogy történik a vagyonmegosztás, stb. De alig van egy-két oldal, ami a lelki oldalával foglalkozik. Hogy hogy jutunk el idáig, vagy hogy fordítsuk vissza a lehetetlennek tűnőt. Valamiért ezt nem annyian akarják velünk megosztani.
Miért van, hogy régen, nagyanyáink nem váltak, mi meg válunk? Van aki egyszer, kétszer, háromszor. Biztos, hogy háromszor sem találja meg valaki a párját? Persze, tudjuk hogy vannak emberek, akik minden kapcsolatuk során ugyanabba a hibába esnek, ugyanolyan „rosszat” választanak. Úgymond bevonzzák.
Nekem van olyan ismerősöm, aki nem tudja megmondani, miért váltak el. És a párja sem. Arra kérdésre pedig, hogy most így jobb, az a válasz, hogy talán. Aha…..nem értem.
Persze van olyan, amikor nem lehet a társunkkal megoldani a problémát és válunk. Ezt értem. Amikor van valós probléma, megpróbáltuk megoldani magunk, megpróbáltuk szakemberrel, nem ment. Ezt értem. De amikor nem tudjuk miért? Vagy mert a másik ilyen vagy olyan? Ilyen vagy olyan volt az elején is. Csak még elvakított a szerelem? Biztos mi sem olyanok vagyunk, amilyennek ő látott minket az első évben. Ennyire vakok lettünk volna?
Én úgy látom, talán egyszerűbb elmenekülni a probléma elől egy válással, mint felvenni a kesztyűt és megdolgozni a jóért, megoldani a problémát. Még egyszer mondom, nem arról beszélek, amikor van valós probléma, hanem amikor „csak úgy” válunk. És van ilyen bőven. Szóval visszatérve a bokszkesztyűre. Miért könnyebb végigcsinálni egy ilyen procedúrát, átalakítani az egész életünket, kapcsolatainkat, anyagi helyzetünket? Nekem nem tűnik könnyebbnek, mégis sokan ezt választják.
Megint csak oda jutottam magamban, hogy valahol ott kezdődhetnek a dolgok, amikor az egyik embernek elkezd a másik unalmassá válni. Ugyanolyan, mint amikor fülig szerelmes volt belé, de ez most már unalmas. Vagy valóban unalmasabb lett párunk. De könyörgöm, hol marad a kommunikáció? Biztos nem lehet ezt megbeszélni? Még a legelején, nem amikor már kedvünk sincs.
Az öregek azt mondják, nincs bennünk sem kitartás, sem tisztelet, az a baj. És szerintem is így van valahogy. És nem csak a párunkkal szemben, hanem igaz ez a legtöbb kapcsolatunkra.
Nem lehet, hogy az a baj, hogy tele vagyunk elvárásokkal, és amikor valaki nem azt ad cserébe 100 százalékosan, amit mi elvárunk, akkor úgy érezzük, „nem éri meg” több energiát fektetni ebbe a kapcsolatba?
Aztán vannak olyan párok, akik eljutottak a krízisig, de megoldották és teljesen megújították, új alapokra helyezték a kapcsolatukat. De jó lenne, ha ők írnának honlapot és nem a válási ügyvédek és a megkeseredett, kétszer - háromszor elvált emberek. Vajon ők hogy csinálták? Hisz ők is unták egymást, ők is úgy érezték, hogy „én minden megtettem, csak a párom nem”, és valahogy mégis visszataláltak egymáshoz. Talán a tisztelet nem szűnt meg soha egymás iránt, ezért sikerült? Nem elég a tisztelet a hosszú házassághoz, de anélkül biztos nem megy. És anélkül sem, hogy elismernénk, a másik ember egy másik egyéniség, nem a mi elvárásaink tükörképe.
Nem tudom mi a megoldás, nem tudok tutti receptet. De abban biztos vagyok, hogy nem jó ez így és engem elszomorít.
Miközben írom ezeket a sorokat, eszembe jutott, hogy amikor ránézek azUramaLaci apró kis szemráncaira meg őszülő halántékéra, olyan nagyon elérzékenyülök és elfelejtek minden kis „bűnt”, amit valaha elkövetett. Ezek azok a kis ráncok, ősz hajszálak, amelyek mellettem lettek neki. (És ezért, amikor mérges akarok lenni, nem nézek rájuk:))
Még valami eszembe jutott. Az Okos EMber azt mondja, életünk 10 %-a, ami történik velünk és 90%, amit mi okozunk. Nem mások, mi. Ezen érdemes azért elgondolkodni.
