Emlékszem amikor gyerek voltam, édesanyám sokat túlórázott, aztán futott haza mosni, főzi, takarítani. Mindig rendnek kellett lennie, mindig főtt ételnek. Sütit kellett sütni és még a bugyogónak is vasaltnak kellett lennie. És persze ezt csak ő tudta úgy megcsinálni, hogy jó legyen. Nem csak neki, hanem „valakinek”, ha jön hozzánk. Imádom édesanyám, de ő tipikusan a család rabszolgája volt. És hangsúlyozom, nem azért, mert mi ezt vártuk tőle. Ő tette magát azzá. Mi jobban örültünk volna, ha leül velünk kártyázni, és nem lett volna tragédia, ha kicsit morzsás a szőnyeg. Jó lett volna a puha bugyogó is, nem hiányzott volna belőle az a fránya él.
Aztán nekem is saját lakásom, családom lett. És elkövettem ugyanezeket a hibákat. Valahol belül magammal hoztam a rendmániát, és hogy ezért a nő a felelős. És persze takarítottam, pakoltam, mostam és vasaltam egész nap. És ha estére ennek nyoma sem volt, sajnáltam a kis szánalmas életem. Ja, hogy ki kért meg arra hogy ezt csináljam? Senki!
A másik, amivel saját magunkat taszítjuk a rabszolgaságba, az az, hogy amikor megismerjük a nagy Ő-t, mindent megteszünk, hogy boldoggá tegyük, elcsábítsuk, magunkhoz láncoljuk egy életre. Csak erre koncentrálunk és kényeztetjük. Aztán ugyanezt tesszük, amikor megszületik szerelmünk gyümölcse. És ahogy fáradunk, kezdjük azt érezni, hogy ezek már csak kötelező feladatok, nincs benne öröm és mi vagyunk a család rabszolgája. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt nem kérte eddig tőlünk senki! Sem férjünk, sem a gyerekünk.
Van még valami, amit nem akarunk megtenni: segítséget kérni. Leülni és azt mondani a családnak: ez sok, jó lenne, ha valaki átvállalná a bevásárlást, porszívózást (de vigyázz, nem kell minden nap!), stb. Ha arra vársz, hogy a férfi vegye észre, hogy sok, hogy mindent te csinálsz, arra hiába vársz, kevés ilyen férfi van (képzeljétek azUramalaci ahogy „öregszik” egyre jobban ilyen!). De ha világosan megmondod neki, hogy mit vársz el (csak ne foci vagy FORMA1 alatt!), akkor megcsinálja. Lehet, hogy nem olyan tökéletesen, ahogy te elvártad volna, de biztos olyan tökéletesnek kell lennie? Nem jobb, hogy így lesz időd leülni a családoddal? Vagy kertészkedni, rajzolni, varrni, tanulni, bármi, amire eddig soha nem volt időd?
Hogy a te férjed tesze-fosza? Ezért is mi nők vagyunk a felelősek. Ha fiad van, gondolj csak bele, mennyi dolgot teszel meg neki, amit ő is meg tudna csinálni. Már hallom is: Miért ne csinálnám meg neki, hisz imádom! Hát akkor a te fiad is egy boldogtalan rabszolga párja lesz. Csak ne feledjétek, ma már öntudatosabbak a lányok, ők is karriert akarnak és hódolni a hobbyjuknak. Vajon a te fiad is talál így társat? Persze ne neveljünk belőlük „papucsot” sem. De tanítsuk meg a családon belüli feladat megosztásra. A saját és az ő érdekében is.
És még valamit ne felejtsünk el. Ha partnert szeretnénk találni a családtagjainkban, kezeljük is annak őket. Ha most szeretnénk megváltani rabszolgaságunkat, üljünk le és beszéljük meg, ki mit tart fontosnak és mit tud vállalni. És másnap már ne akarj többet, meg másképp! Ne emeld túl magasra a mércét!
Nálunk már mindenkinek meg van a feladata. Összesen sokkal kevesebb, mint amit valamikor egyedül én akartam megcsinálni. Egészséges rend és tisztaság van. Nem kórházi, hanem mint ahol 4 ember él boldogan és önfeledten. Nincs mindig főtt kaja és nincs mindig minden kivasalva. De még egyszer nem mondták a fiúk, hogy ejnye-ejnye!
Örülj és dícsérj! Nézd őket, ahogy pakolnak, törölgetnek. És ha azt látod, hogy poros maradt itt-ott, nézz rájuk és örülj, milyen gyönyörű családod van! Egy idézettel zárnék:
Ne feledjük, a nő helyzete egy pár vagy egy család életében mindig sajátos, egy nő egyetlen szavával megmérgezheti vagy megszépítheti sok ember életét. A konstruktív kritika és a gonosz bántás között óriási különbség van! / Dr. Marianne J. Legato
