Nekem szerencsém van a férjemmel. Bár nem nevezném szerencsének, hiszen mindketten megdolgoztunk, hogy a kapcsolatunk olyan legyen, amilyen most.
Voltak jó idők, rossz idők, majdnem válás, megnyugvás és sok-sok munka, megbecsülés és szeretet, hogy jól működjön minden, boldog legyen mindenki a kapcsolatban. Megőrizzük saját identitásunkat, éljük a saját életünket, ne kelljen senkinek semmit feladnia, egymást támogatva. Ha ő van lent, én húzom fel, ha én vagyok lent, ő húz fel. Ha neki kell támogatás, én segítem, ha nekem kell, ő támogat. És szépen haladunk előre, egymást szeretve, tisztelve, támogatva. Soha meg nem kérdőjelezve, hogy a másik álma jó-e, soha nem mérlegelve, ki mit „tett le az asztalra”. Mindig maximálisan megbecsülve egymás emberségét és munkáját.
Mindezt csak azért írom le, mert mostanában úgy érzem, divat lett a férfiak pocskondiázása, a nők mennyekbe emelése. A Facebookon is egyre gyakoribb, ahol olyan képek, idézetek menetelnek akár százas nagyságrendű kommentekkel, hogy nők mondják el, milyen szuper-csajok, bezzeg a férjük! A minap egy olyan bejegyzést találtam, ahol az az idézet állt, hogy minden erős férfi mögött áll egy asszony és minden erős asszony mögött saját maga állt. Vagy valami hasonló, a lényege ugyanez volt. Én nem hiszem, hogy bármely nő mögött, aki elérte az álmait, céljait, ne állt volna egy férfi. Valakinek csak kellett addig a gyerekekkel foglalkozni, pénzt keresni, bevásárolni, elviselni a nagy „kiakadásokat”, stb.
Persze, mindig vannak kivételek, vannak önző és arrogáns férfiak, de nők is. Még sem olvasni annyi megjegyzést férfi társainktól, hogy mi nem támogatjuk őket. Vajon miért? Talán nem érzik ennyire tragikusnak a helyzetet. Talán nem veszik észre. Nem tudom.
De azt javaslom mindenkinek, mindig tegye fel a kérdést, én mit tettem, hogy jobb legyen? Mennyit dolgoztam a kapcsolatunkért? És itt nem a mosás, főzés, takarításra gondolok.
Biztos vagyok benne, hogy amíg élünk tanítjuk egymást. Mi a férjemmel sokat tanulunk egymástól és ezt nem szégyelljük megmondani. Másoknak sem. Nem szégyelljük megmondani, mennyi mindent köszönhetünk a másiknak.
Próbáld ki, kezd el felsorolni, miben segített téged a társad, mit tett érted? Biztos sok dolog jut majd eszedbe, egyik generálja majd a másikat. Csak próbálkozz! És ezután ezekre koncentrálj, köszönd meg neki! És meglátod egyre többet kapsz majd tőle. De nekünk is adni kell, nem mondhatjuk, hogy már adtunk eleget. Kaphatunk elég szeretetet, megbecsülést, kedvességet, segítséget? Nem, a jóból sosem elég.
Amikor én 41 évesen, egy 13 éves kamasz és egy 4 éves óvodás kisgyerekkel a férjem elé álltam és azt mondtam, hogy új életet akarok kezdeni, új dolgokat akarok tanulni, kipróbálni és ott akarom hagyni a munkahelyem, csak annyit mondott: „Kicsim, én mindenben támogatlak, mondd, hogy mit szeretnél. Úgy csináljuk, ahogy akarod.” És minden nap biztosít arról, hogy mellettem áll, segít mindenben. Soha egy szóval nem kérdőjelezte meg, hogy amit most csinálok, az jó-e. Tudja, hogy jó.
Szóval drága hölgyeim, nem A Férfiak rosszak, csak néhány közülük, nem osszuk meg a pocskondiázó Facebook üzeneteket és képeket! Helyette inkább tegyük őket jobbakká, sok múlik rajtunk is!
