Mindig kacérkodtam az írás gondolatával. Az alábbi kis részlet egy talán soha el nem készülő könyvemből való.
" …..
Anita felnézett édesanyjára és halkan suttogva megkérdezte:
- Anya, te már voltál szerelmes?
- Nem drágám, még soha – válaszolt Bori elfúló hangon, szinte elharapva az utolsó szót. Amikor kimondta, már meg is bánta, de már nem volt visszaút.
Anitának elkerekedett a szeme, szinte belesápadt a válaszba és kissé sírós hangon, csalódottan kérdezte:
- Még apába sem?
Bori magához húzta a kislány vékony testét, szorosan átölelte és meleg csókot nyomott a kis szeplős arcocskájára. Tiszta apja ez a gyerek- gondolta. Feri is így szokta őt arcon csókolni. Szinten minden egyes pofon után. Minden pofon helyére egy csók és egy bocsánatkérés. Egyszer, kétszer, százszor… és ki tudja még hányszor. Anita három hónapos volt, amikor Bori elhagyta Ferit. Soha nem volt szerelem köztük. Egyszerű, puszta szex. Feri gyönyörű, magas, izmos férfi volt. Amikor Bori meglátta az út mellett a fiút, izmos felsőtestére tapadó pólójában, tudta, elveszett. Feri is utána füttyentett a filigrán, miniszoknyás, fekete hajú lánynak. És pár perc múlva már meg is beszélték az esti randit. Moziba készültek, de Feri lakótársa nem volt otthon, így inkább hozzá mentek. Pár perc múlva már összesimulva feküdtek Feri ágyán és sodródtak az eseményekkel. És ez így ment szinte minden nap. Nem tudtak egymásról semmit, de rettenetesen kívánták egymást. Egy nap, amikor Bori felment Feri lakására, a fiú még nem volt otthon, csak a lakótársa. Palkó intelligens fiú volt, hamar szállt mellette az idő. Amikor Feri belépett, Bori repült felé. Ekkor csattant az első pofon.
- Kurva! Hát így töltöd az időt, amíg én nem vagyok itt!
Palkó próbált közbeavatkozni, de Bori szájon csókolta Ferit, hogy ugyan, hisz csak beszélgettek. Borinak jól esett, hogy Feri féltékeny, rettenetesen megkívánta a fiút. Talán akkor fogant Anita.
És attól a naptól Feri mindig talált okot a pofonokra. Nem, soha nem szerette a fiút. Csak a testét.
Anita lassan hat éves, talán ideje lenne elmondani az igazat az apjáról. Talán nem kellene tovább hazudni, miért nem élnek ők együtt, miért nem látogatja soha az apja és miért nincs Borinak soha tartós kapcsolata. Talán itt lenne az ideje. Igen, most elmondja!
Lefejtette Anita vékonyka kezét a nyakából, az ölébe ültette és mélyen a szemébe nézett. Igen, most elmondom – gondolta. Nézte a kislány gyönyörű mandula vágású szemét, hatalmas sötét szempilláit, tiszta tekintetét. Látta, ahogy várja a választ. Bori nekilátott:
- Tudod drágám, az élet nem mindig igazságos. Nem mindig adja meg, amire vágyunk. A te apukád…
- Pont olyan szép volt, mint én? A nagyi is azt mondja!
- Igen, pont mint te… pont olyan szép volt.
- És azért voltál belé szerelmes? - csillogott Anita szeme, és kétségbe esve várta a választ.
És Bori tudta, nem képes rá, nem tudja a csillogó szemekbe mondani, hogy nem, nem volt szerelmes, hogy ő csak egy véletlen és hogy nincs is igaz szerelem!
- Igen kicsim, ezért szerettem bele.
Anita az anyjához simult és nyugodt mosollyal az arcocskáján elaludt anyja ölében.
- Aludj kis drágám, egyetlen kis szerelmem – és Bori is álomba sírta magát.
…. "
