Pénteken szülői értekezlet lesz. Új iskolába megy az én drága kincsem, hetedikes gimnazista lesz.
Eszembe jutott az első nap, amikor először ment az iskolába. Fotó az aznapi ruházatról, fotó ahogy veszi fel az iskolatáskáját, fotó, amikor már rajta van, fotó, ahogy megy ki a házból, fotó, ahogy integet a kapuban. És persze aztán visszajött, mert kocsival vitte az apukája. Aznapra szabadságot vettem ki, hogy otthon bőgjek, ne a gyárban.
Hisz még az évnyitót sem hevertem ki. Ültek az elsősök a kispadon, a nagyok pedig füzetet, ceruzát ajándékoztak nekik és közben az igazgatónő szívbemarkoló (legalábbis az édesanyáknak, édesapáknak) köszöntőt mondott. A kép hátulról kb. úgy nézett ki, hogy a padon kis fehér ingesek ülnek, mögöttük anyukák rázkódó válla, melyeket nagy apuka kezek simogatnak. Kicsit vicces volt, de nagyon megható is.
Remélem most pénteken már nem sírok, dehát az én édes pici fiam gimnazista lesz!
És látom, hogy az apukáknak pont ilyen nehéz minden egyes váltás, csak ők jobban visszatartják az érzelmeiket. És van még valaki, aki ilyenkor talán nálunk anyáknál is még jobban elérzékenyülnek, ők pedig a nagymamák. Ezer hála és köszönet érte, fogadják szeretettel Koncz Gábor alábbi gondolatát:
