A segítségkérés a lelki érettség jele. Nem arra vagyunk teremtve, hogy elszigetelten éljük az életünket. Céljainkat akkor tudjuk megvalósítani, ha közösségben élünk /Gary Chapman/
A mai blogbejegyzés főleg azoknak szól, akik nem kísérték nyomon a Facebookon a „Mi csajok 40 felett” csoportban a gyűjtőakciónkat Gábor családjának.
Egyszer egy jólelkű asszony, tele adni akarással létrehozott egy FB (facebook) csoportot „Segítségre szorulok” címmel. És ugyanebben a városban élt egy ember a családjával, aki hozzá fordult segítségért, utolsó segélykiáltásként. Egy ember, aki két éve még nyaralni volt Tunéziában, most a kukából keresi mi használható még és amikor a családsegítőhöz fordul segítségért, el akarják venni a gyerekét. Ez a jó lelkű asszony pedig felvette a kapcsolatot a mi csoportunkkal, hogy mi csajok, összefogjunk és megtegyük azt, ami bár az állam kötelessége lenne, de az erőnkhöz képest megtegyük. És nem volt kérdés, segítünk! Négy nap alatt szerintem csodát tettek a csajok!
El kell hogy mondjam, hogy a mi kis csoportunk akkor még nem volt egy hetes sem, amikor ismeretlen nők fogtak össze és hozták amilyük van. Liszt, cukor, konzervek, befőtt, kenyér, sajt és sorolhatnám tovább… 40 alattiak, felettiek, gyerekesek és gyermektelenek. Mindenki adni akart, ha csak egy konzervet is. Volt aki szemlesütve hozott egy üveg lekvárt, hogy ő csak ezt tudja adni. Volt aki a nagyit küldte oda egy lunchhal, mert ő nem mert odajönni. Drága csajok, itt szégyellni nem annak kell magát, aki abból a pár falatból, amije van, még ad is! Én nagyon büszke vagyok erre a kis csoportra, legyetek hát ti is azok!
Szóval szombaton 9 órakor ketten csajok elindultunk a megadott címre, ahol Gáborék élnek. Kicsit izgultunk is, vajon mi vár ránk (volt már azért rossz tapasztalatunk is), de gondoltunk, bennünk már nehéz lenne kárt tenni. Szép kis környéken van az albérletük, Gábor lejött elénk. Üdvözöltük egymást, aztán elindultunk felfelé. Nekem fájt a gyomrom rendesen, láttam Ildikó arcán is, elég feszült volt.
A lépcsőház tiszta, rendezett. A lakást a maga szegényes módján rendezetten találtuk, egy nyúzott, ahogy mondani szokás fajtiszta korcs szaladt felénk. Gábor hellyel kínált minket, a feleség zavarában csak futkozott fel-alá, nem ült le közénk. Gábor a kezével babrálva belekezdett a történetébe. Egyszer egy könyvben (ha Gábor is hozzájárul majd) megosztom veletek a történetét, addig csak néhány szemelvény. Sokat nem kellett kérdeznünk, dőlt a szó, a fájdalom a férfiból. Érdekes, ahogy egy férfi megfogalmazza a fájdalmát.
Amikor egy hitelcsapdába kerülve elvesztették az otthonukat Mosonmagyaróváron, az állami segítség annyi lett volna, hogy ő mehet hontalan szállóra, a családja pedig anyaotthonba. Miután ők együtt akartak maradni, maguknak kellett megoldást találni. Találtak egyetlen várost, Ajkát, ahol a Családok Átmeneti Otthona befogadta őket együtt is. Megérkeztek hát 5 hátizsákkal Ajkára egy üres egy szobás lakásba. Ami akkor a biztonság, az együttmaradás lehetősége volt. Segítette őket a Hit Gyülekezete, aztán a Jobbik is (milyen furcsa, hogy őket így békességben egy mondatban lehet említeni), és magán emberek is próbáltak.
Egy valaki nem segített, az állami szféra. Sőt, amikor segítségért fordultak, mert a cukorbeteg gyermeküknek nem tudták biztosítani a diabetikus táplálkozást, a segítség az lett volna, hogy gondnokság alá helyezik. Hát ha tőlem valaki el akarná venni a gyermekemet, ott kő kövön nem maradna, az biztos. Így éreztek ők is és megtettek mindent, hogy továbbra is együtt maradhassanak. Gábor közmunkán van és elvállal minden alkalmi munkát. Ha kell tűző napon kaszál órákig 10 darab tojásért, vagy bármilyen munkát elvállal egy kiló kenyérért. Mert az az életüket mentheti meg.
Talán most a mi segítségünkkel két hónapig az élelem meg lesz, de ugye egyszer az is elfogy, és nem akar ő mindig más adományán élni. Most sem kért volna segítséget, ha nem a gyerekiről lenne szó.
Szóval most munkahelyet próbálok keresni Gábornak. Ha sikerül ígérem megírom!
