16 éve dolgozom a mostani munkahelyemen. Ez alatt az idő alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg, dolgoztam együtt. Van akivel 16 évet, van akivel 16 napot csak. Voltak köztük fantasztikus emberek és voltak köztük nehezek. Én azt vallom, hogy mindenkitől sokat lehet tanulni, mást nem türelmet. Sok-sok türelmet. Az elmúlt években sajnos inkább már csak ezt tanulhattam, ezért ezt a munkahelyemen művészi szintre fejlesztettem. Szerencsére, mert most van egy új kollégánk. Hát igen, biztos ti is ismertek olyan embert, akire szívetek szerint nem pazarolnátok az életetekből egy percet sem, de sajnos muszáj. A munkahelyen sokféle embert hoz össze a sors, meg kell tanulni mindenkit kezelni. De állíthatom, hogy az idegesítő kollégák elviselése a legkeményebb dió.
Nem vagyunk egyformák, amikor egy irodában össze vagyunk zárva napi 8-10 órát, bizony kell a tolerancia. Ancsikámmal - akivel a legrégebben dolgozom együtt az irodában, régebb óta, mint sok házasság tartott a környezetemben - gyakorlatilag többet vagyok együtt az aktív időmben, mint azUramaLacival.. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk, tudunk már mindent a másikról. És persze voltak nagy duzzogások is - ahogy illik egy hosszú, tartós kapcsolatban -, amikor egy hétig sem beszéltünk egymással. De soha nem sértettük meg egymást, soha nem tapostunk a másik önbecsülésébe. Őt idegesíti ha csörgős bizsu van rajtam és egész nap kolompolok, engem meg idegesít ha egész nap dudorászik. De nem bántjuk meg egymást. Ő dudorászik, hogy ne hallja a csörgésem, én meg néha bedugom a fülhallgatóm, hogy ne halljam a dudorászását. Innen üzenem: szeretlek Ancsikám!
De van valami, ami ellen nincs védekezés, amire nem tudsz felkészülni sem. Amikor egy olyan kolléga, aki amúgy is rettenetesen idegesít, az önbecsülésedbe tapos és vérig sért. Heten vagyunk az irodában, mindenki más rigolyával. Van egy, akivel nem tudok mit kezdeni. Sokat gondolkodtam, mi idegesít ebben a fiúban. Gondoltam ha rájövök, tudok segíteni a dolgon. Próbáltam találni benne valami jót, hogy arra koncentrálhassak, ahányszor csak felidegesít. Ez általában be szokott jönni, de most arra jöttem rá, ebben a fiúban csak az a jó, ha nincs ott. Ez a fiú a minap nem nézve a korom, azt hogy nő vagyok, tekintet nélkül a tapasztalatomra, arra, amit én itt már elértem, az önbecsülésembe gázolt. Ilyenkor két út van előttünk: csatározunk, vagy elengedjük a fülünk mellett. Szerencséje volt, hogy volt módom bőven önfegyelmet tanulni az elmúlt években. Csak megmosolyogtam és elfordultam. Büszke voltam magamra, az erkölcsi és szellemi fölényemre.
És bár azt gondolom, hogy részemről ez lezárva, ahányszor ránézek, mindig eszembe jut, amit mondott. Valami ott belül mégis rossz ezek szerint. És biztos, hogy egy darabig az is marad.
Igaza volt Michel Brooksnak, aki ezt írta:
"Nem lehet a magánéletet annyira szétválasztani a szakmai élettől, hogy az ember jellemhibái ne találjanak utat a munkájába is"
Hétvégén többször is végig gondoltam ezt az egész történetet. Hiszem, hogy semmi nem történik velünk véletlen, senki nem kerül véletlen az életünkbe. Ez a fiú sem véletlen került az életembe. Azt gondolom, hogy ez egy lehetőség arra, hogy tanuljak valamit. Magamról, az emberekről, a kapcsolatokról, a kommunikációról.... nem tudom. És még biztos hogy párszor végig kell gondolnom, de rá fogok jönni.
Neked is van ilyen kollégád? És te hogy kezeled?
